Egy kis néprajz

A szél lefúj egy madárfészket a fáról. Az ember felveszi, és csodálkozva látja, hogy milyen szakszerûen épült fûszálakból. Gondosan körkörösen összesodorva, hogy még a vihar sem tudta szétrombolni. És ezt egy kicsiny állat készítette? A csõrével és karmaival? Vajon az õsember is rendelkezett ilyen ösztönnel, amikor teste védelmére fûszálakból kreált ruhát, és levelekbõl tákolt tetõt a feje fölé? Vagy volt köztük egy okos, aki kitalálta, és egy ügyes, aki megcsinálta?
Valószínûleg ez az ösztön bennünk, emberekben mindig is megvolt. Nem túlzás állítani, hogy az ember számára a növényvilág alapvetõ létfeltétel. Minden szempontból, ideértve a táplálékot, a levegõt, a ruházkodást, a fûtést, és hosszasan sorolhatnám.
Mielõtt a szövõipar kialakult volna, már az õskorban is használták a különbözõ növények leveleit, szárait, ágait, gyökereit tárgyak létrehozására, de ruhákat is készítettek belõlük. Ebben az idõben még nem munkálták meg a növényeket. Ahogy a természetben megtalálhatók voltak, úgy használták fel azokat. Tehették ezt azért, mert a növényi rostok erõsek, rugalmasak, és különösen a vízben élõk szárai nagyon hajlékonyak. Könnyen fonhatók, sodorhatók.
A fonható anyagok tehát leginkább vízben nõnek. Vannak azonban nagyon jelentõs kivételek, ilyenek a fûfélék. Közülük a gabonafélék, pl. a búza vagy a rozs. A kukorica elterjedése óta annak csuhéját, vagyis a csövet borító levelet is sokféleképpen lehet tárgyak megalkotására használni.
A régmúltból ugorjunk közelebb egy kicsit korunkhoz! A Kárpát- medencében a kukoricacsuhé felhasználása akkor lendült fel leginkább, amikor a mocsarakat lecsapolták, és kevesebb lett a gyékény, illetve megnõtt a termõterület, majd a jó minõségû földben egyre több kukorica termett. A csuhézás a Jászságban, a Dél-Dunántúlon és Hajdú-Biharban vált a legelterjedtebbé. Székeket, dikókat fontak be így. Az I. világháború után kezdtek el a csuhélevélbõl lábtörlõt, kenyérkosarat, papucsot, szatyrot készíteni. Pl. Csornán és Lébényben és más településeken is erre a célra háziipari szövetkezet alakult, de a városokban is népszerû lett e tevékenység. Iskolákban, a politechnikai oktatás keretében is elsajátíthatták a tanulók a csuhéfonás technikáját.
Erdélyben vannak olyan falvak, ahol a mai napig sok embernek ad megélhetést a fosztalék feldolgozása. Ilyen pl. Nagykend és Kiskend vagy Szentdemeter